2.Rész.Igazságtalanság...

-Sajnálom-mondta Chris.Az édesanyád....nem is tudom.Csak nyugodj meg kérlek.
-Mondd már-ráztam meg a karját nyugtalanságomban.
-Meghalt.-hajtotta le a fejét és egyből nyúlt utánam,hogy megöleljen,de nem hagytam.

Éreztem szédülök,azt hittem nem igaz ami most velem történik.Nem lehet,nem..nem.Anya majd ott fog várni engem az ebéddel,ha haza megyek és majd jókat nevetünk-nyeltem egyet,aztán belém ütött a felismerés.Ez a hír igaz.Hirtelen elsötétülni láttam mindent.
-Steph,Steph.-erre keltem fel,hogy Chris ébresztget.Elájultam.Tudtam,hogy nem bírom az ilyen dolgokat.A kicsi szívem megszakadni látszott.Akkor keserves sírásba kezdtem..Az unoka testvérem megölelt,és hagyta,hogy kisírjam magam.Azt mondta minden rendben lesz.Ő megnyugtatott,már amennyire sokkos állapotomban képes volt rá.Mindig mellettem volt.Ő volt az az egyetlen srác,akire számíthattam gyerekkoromtól kezdve.

*Chris szemszöge*

Stephanie nagyon feldúlt volt.Megértem.Ha boldog volt,vele örültem,ha sírt,vele sírtam,mintha a bátyja lettem volna!Éreztem,amit ő érez.Nekem sincs anyám,már kiskoromban meghalt,ebből a gondolatból felrázott az,hogy apám szólt.Felajánlottuk,hogy elrendezzük a temetést,hisz' ő nem bírta volna ki az anyja koporsója mellett..Bólintott,nem is vártam ebben a helyzetben bővebb választ.Közben felhívtuk az apját,aki épp egy megbeszélésen volt,mivel innen Párizsból nehéz átutazni hamar,ezért már most fel kellett hívnunk,nem maradhatott velünk.Sokkal erősebb kötelékre volt szükségünk.Az anyja mindig azt hangoztatta,bármi is történjen,ha ő nincs,Stephanie sorsa David kezében van.Steph ellenkezett,nem akart menni.De ő volt az aki az anyja után tovább nevelhette volna,mivel még csak 16 volt.Végül unoka húgom is beleegyezett,hogy felhívjam az apját-David-et.A hír hallatán a férfi nagyon ideges lett,és borzasztó szomorú.Közben aggódott lányáért is.

-:Most azonnal küldd el hozzám Stephanie-t.A repülőtérre küldöm Zack-et,az egyik munkatársam fiát.16:30-ra ott lesz.-mondta David.
Közben hallottam csendes zokogását a telefonban...

-Rendben!-válaszoltam.

Ezzel be is fejeződött a rövid kis beszélgetésünk.Kimentem és leültem Steph mellé a kanapéra.Szótlanul ült mellettem,aztán vállamra hajtotta a fejét és arcán a könnyek kristály tisztán vitték véghez útjukat.El sem bírom képzelni,hogy min mehetnek keresztül,főleg ő,a mi Stephanienk.

                                          *Stephanie szemszöge*

Régen voltam apámnál.Azóta van egy nőcskéje,akivel nem volt szívem összebarátkozni.Eldöntöttem akármilyen kedves is lesz a nő..Nem hagyom,hogy anyám helyett anyám legyen.Muszáj volt összepakolnom,de alig volt erőm,és ezért John segített.A lépcsőn lefelé,végignéztem a képeken,és egy utolsó könnycseppet ejtettem.Elbúcsúztam nagybátyámtól,és Bella-tól.Minden emlék fájt,és az hogy itt kell hagynom a legjobb barátnőmet,családtagjaimat.Chris vitt a reptérre.Ott tőle is búcsút vettem és a helytől is ahol 16 évig éltem.Bepakoltuk a csomagokat,és felszálltam a repülőgépre.Nehéz búcsú volt,és a  repülőn is féltem,így alvással próbáltam a szomorúságomat és a lelkemet nyugtatni.A repülőgépen mellém ült egy nénike és valamit szorongatott a kezében.Látta,hogy nagyon nézem,így elmosolyodott és így szólt:
-Megszeretnéd nézni?
-Igen,válaszoltam.Egy újság volt,és a címlapján egy banda olt,tizenéves fiúk.Nem lehetnek tőlem idősebbek-gondoltam.megakadt a szemem a fürtöskén..Harry Styles volt az.Már régebben is hallottam róluk,de most már jobban megnéztem őket."Brit szívtiprók"-ez volt a címlapra írva.Most már eleget néztem őket,és visszaadtam.Elég volt egy pillantás és éreztem,hogy ez az újság nem nekem való.
-Köszönöm-feleltem.Az úton megismerkedtünk,mesélt unokáiról,és közben kiderült,hogy Elisabeth-nek hívják.Az unokáinak vitte a magazint.Annyira elment az idő,hogy észre sem vettük,hogy megérkeztünk.Elbúcsúztam tőle is.Mostanában a búcsúzkodás lett a napi teendőm.Búcsú egy anyától,búcsú a hazától és azoktól,akiket a legjobban szeretek.A gondolatra könny gyűlt a szemembe.Kiadták a csomagjaimat,beleszippantottam a Londoni levegőbe .Tehetetlenséget éreztem és minden eszembe jutott,bár,Elisabeth-nek nem beszéltem anyám haláláról.Megfogtam nehéz csomagjaimat,és elindultam,de azt sem tudtam merre megyek.Körülnéztem és a reménytelenség szinte lyukat vert a szívembe.Végre megtaláltam a kijáratot,és nagy nehezen kijutottam.Olyat is csak a filmekben láttam,hogy táblákra ráírva egy nevet,várnak valakit.Hirtelen megpillantottam egy nagyon helyes srácot egy táblával a kezében amire az én nevem volt írva.Soha nem szerettem a nagy felhajtásokat.Most is így volt,ezért feleslegesnek éreztem azt a táblát.Küszködtem azzal,hogy ne hulljak össze ott a srác előtt a gyengeségtől.Megráztam a fejem és próbáltam elterelni a gondolataimat anyámról..az egyetlen személytől,akivel valaha is a legjobb kapcsolatban voltam.Az egyetlen szülővel aki úgy éreztem igazán törődik velem.

A srác bemutatkozott.

-Szia.Zack vagyok-kezet fogtunk.Bár nem pont ezt vártam,hogy kezet fogjunk.Egyszerű köszönésre számítottam és kevésbé ilyen fiús fogadtatásra.

-Öhm..Szia Stephanie vagyok de a barátaim csak Steph-nek hívnak.-mutatkoztam be a sorozatkoban látott technikával.Nem voltam a szavak embere,jelen pillanatban,így saját gondolataim is ködösülni látszottak.

-Igen,már apud sokat mesélt rólad-mosolyodott el a srác.Közben megfogta a csomagjaimat és elindultunk a kocsi felé.Az autóba beszállva elgondolkoztam a mostanában történt dolgokról,így visszakanyarodtam oda,ahonnan kezdtem.Éreztem,hogy nem szabadna magamban ennyit gondolkodnom,de muszáj volt.Úgy éreztem az életem egyik állomása lezárult örökre,viszont egy új megnyílt előttem.Döntenem kellett,melyiket választom.